A trauma több, mint egy rossz élmény vagy egy nehéz emlék. Az hogy egy esemény milyen mély nyomokat hagy bennünk, nem feltétlenül annak súlyosságától függ, hanem attól, hogyan éltük meg, milyen erőforrásokkal rendelekeztünk, milyen élethelyzetben és érzelmi állapotban ért minket, mennyire vett körül támogató környezet. Traumatikusnak az tekinthető, ami nem integrálható az ember életének és emlékeinek normál szövetébe, és ezért újra és újra visszatér, megterhelő érzelmek, testérzetek, képek, rémálmok, ismétlődő cselekedetek formájában.
A traumatikus élmények nagyon eltérően mutatkoznak meg. Néha nyilvánvaló, megrázó események állnak mögöttük, gyakran azonban valami csendesebb: ismétlődő sérelmek, elhanyagolás, fájdalmas kapcsolati mintázatok, amelyek hosszú idő alatt fejtették ki hatásukat. Egy gyermek számára az is traumatikus, ha a szülei bár jelen voltak, de érzelmileg nem voltak elérhetőek.
Az ilyen tapasztalatok gyakran tudattalanok maradnak. Néha csak a terápiás folyamatban válnak felismerhetővé az összefüggések – például amikor tehetetlenség, szorongás, bűntudat vagy szégyen jelenik meg, amikor nehéz igazán kötődni valakihez, vagy éppen ellenkezőleg, szorongást okoz, ha a másik fél több autonómiát igényel – ezek mögött sokszor nem is látjuk meg az összefüggést a saját élettörténetünkkel. Fontosnak tartom, hogy klienseimmel együtt feltárjuk ezeket a mélyebb összefüggéseket aközött, ami ma megterhelő, és aközött, ami egykor megtörtént.
Munkám során a terápiás folyamatban különböző elemekkel, többek között EMDR-rel is dolgozom, azután, hogy ezt a megértés, a bizalom és a biztonság már lehetővé teszi. Az EMDR olyan belső feldolgozási folyamatot indít el, ami több szinten hat: megváltozhatnak az önmagunkról és a világról alkotott meggyőződések, új felismerések születhetnek, hozzáférhetővé és integrálhatóvá válik az is, amit korábban elhárítottunk, mert nem volt elviselhető.
A traumafeldolgozás három szakaszban zajlik. Először belső és külső biztonságra van szükség: ez a stabilizáció, amely nélkül a feldolgozásból csupán újraátélés lenne, valódi feldolgozás nélkül. Van, akinek több időre van szüksége, mielőtt a megterhelő élményhez való közelítés egyáltalán észszerű lenne, van akinek kevesebbre, ez teljesen egyedi folyamat. Ezt követi az óvatos konfrontáció, a múlt megterhelő eseményeinek feldolgozása. Végül pedig integráció: az a pont, ahol a múlt és a jelen összefonódik egymással. A "régen" és a "most" egyszerre van jelen, anélkül, hogy a "régen" uralná a "most"-ot. Az ember tudja: ez tényleg megtörtént velem, de elmúlt, ma már biztonságban vagyok és boldogulok.
Ebben rejlik számomra az a szabadság, amiről a terápia valójában szól. Egy sikeres traumafeldolgozás után sokan számolnak be arról: most már szabadon eldönthetem, hogyan reagálok egy helyzetre, ahelyett hogy automatikusan a régi mintákba esnék vissza. Az igazi gyógyulás ott jön létre, ahol visszatér a cselekvési szabadság saját életünkben.